A vízkészletekkel való gazdálkodás célja a társadalmi-gazdasági szempontból indokolt emberi vízigények biztonságos kielégítése hosszú távon, a víztől függő ökoszisztémák működésének veszélyeztetése nélkül. Az igények biztonságos kielégítése azt jelenti, hogy vízhiány vagy vízminőségi probléma csak kis valószínűséggel fordulhat elő.
A társadalmi-gazdasági indokoltság azt jelenti, hogy a kielégítendő vízigény egyfelől tükrözi a lakosság és a különböző gazdasági szektorok elvárásait, másfelől ezt korlátozza a megfizethető költségekre és a takarékos vízhasználatra való törekvés, illetve kényszer.
Minden vízhasználat hat az ökoszisztémák állapotára, a követelmény az, hogy ennek mértéke ne okozzon zavart a működésükben. A két utóbbi kritérium érvényesítése egyúttal a területi adottságokhoz való alkalmazkodást is elősegíti. A fenti szempontok betartása biztosítja a vízhasználatok fenntarthatóságát.
A vízigények kielégítése alapvetően a vízgazdálkodás szolgáltatás jellegű feladatai közé tartozik, míg a vízkészletek mennyiségi és minőségi védelme, valamint a használatokat korlátozó fenntarthatósági követelmények meghatározása és érvényesítése a vízgazdálkodás környezetvédelmi feladataként jelenik meg.
A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény szerint: a vízkészlet-gazdálkodás: azoknak a tevékenységeknek az összessége, amelyeknek célja a vizek használatára irányuló igények kielégítése oly módon, hogy ennek következtében a vizek állapotában visszafordíthatatlan változás ne következzék be és a vízkészlethez való hozzáférés lehetősége ne csökkenjen.
A vízkészlet-gazdálkodás felöleli azt a folyamatot, amely a vizet készletté teszi (víztermelés, víztisztítás, a felhasználás helyére szállítás, a készletezés) és a gazdálkodást a feltárt vízkészlettel, a készlet nyilvántartását és elosztását.
A hazai vízkészlet-gazdálkodási gyakorlatban a vízkészletet két fő egységre bontjuk: felszíni és felszín alatti vizekre.
Felszíni vizekhez soroljuk az állóvizeket (természetes tavak, holtágak, vízállásos területek, mesterséges tavak, tározók, bányatavak), a vízfolyásokat (folyamok, folyók, kisvízfolyások, időszakos vízfolyások) és a csatornákat (belvíz-, csapadékvíz-, szennyvíz-, öntözővíz-csatornák). Magyarország fő folyói a Duna és a Tisza. A köztük lévő vízválasztó az ország vízfolyásrendszerét két különálló részre osztja. A Duna magyarországi szakaszának hossza 417 km, melyből 142 km-en a Duna Magyarország és Szlovákia határa. A Duna jelentősebb jobb parti mellékfolyói a Rába és a déli országhatárt alkotó Dráva, amely Horvátország területén ömlik a Dunába. Jelentősebb bal parti mellékfolyó a Szlovákiával országhatárt alkotó Ipoly.
A Tisza magyarországi szakaszának hossza 596 km, melyből 52 km határfolyó Ukrajnával és Szlovákiával. A Tisza jelentősebb jobb parti mellékfolyói a Bodrog, a Sajó és a Zagyva, a bal parti mellékfolyók a Túr, a Szamos, a Kraszna, a Hármas-Körös, és végül a Maros, melynek egy szakasza határfolyó.
Az országba belépő vízfolyások átlagos hozama összesen 114 km3/év, az országot elhagyóké 120 km3/év, tehát az országon belül keletkező vízkészlet mindössze 6 km3/év (5%). Ez a lakosság lélekszámára vetítve 600 m3/év, ami európai viszonylatban rendkívül kevés, az ország ilyen szempontból kiszolgáltatott helyzetét jelzi.
Felszíni vízkészletek
Kisvízi hasznosítható készletek és vízkivételek területi megoszlása (Simonffy, Z.)
Magyarország vízkészlet-gazdálkodási szempontból kiszolgáltatott helyzetben van: a felszíni vízkészletek 95%-a külföldi eredetű.
Felszíni vízkészleteink területi és időbeli eloszlása rendkívül egyenlőtlen. Éghajlati szempontból az ország két nagy régióra oszlik: a Dunától nyugatra eső csapadékosabb, vízzel (relatíve) bővebben ellátott területre, és az attól keletre, lényegében a Tisza vízgyűjtőjére eső jóval szárazabb, sokszor aszályos részre. A lefolyó víz mintegy háromnegyedét a Duna és a Dráva szállítja, míg az ország területének mintegy felét kitevő Tisza-vízgyűjtőn lévő folyók összesen alig a negyedét.
Az ország nagy területein a készlet forrása a csapadék, és az ebből származó mederbeli lefolyás. A hegy- és dombvidéki kisvízfolyások gyakran kiszáradnak, vízkészletük a kritikus nyári kisvízi időszakban nem tesz lehetővé számottevő hasznosítást. Alföldi vízfolyásaink „saját” vízkészletét gyakorlatilag a belvizek jelentik, amelyek megjelenése szélsőséges.
A vízkészletek időbeli eloszlása is igen egyenlőtlen: augusztusban, amikor a legnagyobb a vízigény, az éves mennyiség alig 5%-a áll rendelkezésre.
Az öntözés és a halastavak vízpótlása szempontjából a vízfolyások nyári kisvízi készlete a mértékadó, amelynek jellemzésére az augusztusi 80%-os tartósságú, m3/s-ban kifejezett vízhozamot használjuk (az augusztusi napok 80%-ában ennél nagyobb a vízhozam). A hasznosítható készlet ennél kevesebb, mert figyelembe kell venni az ökológiai szempontból mederben hagyandó vízhozamot. Várható, hogy az éghajlatváltozás hatására térségünkben a mediterrán jelleg erősödik, melegebb és szárazabb nyarak, enyhébb és csapadékosabb telek lehetnek a jövőben. A természetes lefolyást módosítják a különböző beavatkozások: átvezetések, tározás és a tisztított szennyvizek bevezetése.
Felszín alatti vizekhez sorolunk minden olyan vizet, ami a föld felszíne alatt a telített zónában helyezkedik el, és közvetlen kapcsolatban van a földfelszínnel vagy az altalajjal.
(forrás:mozaweb)
Az ország jelentős részén találhatók vízkivételre alkalmas vízadó rétegek. Kiemelkedőnek számítanak hévíz és ásványvíz előfordulásaink. A kedvező területi elterjedés azonban nem jár együtt mindenütt bőséges megújuló készlettel. A homokos és a nyílt karsztos területeken a beszivárgás jelentős és várhatóan az is marad, míg az iszapos fedőrétegű területeken a beszivárgás csekély, nagymértékben függ a meteorológiai viszonyoktól. Az éghajlatváltozás várható hatásaként ezeken a területeken a beszivárgási többlet „eltűnhet”, és tekintettel a nagy területre, ez számottevően csökkentheti az Alföld megújuló készletét, bizonytalanná téve a hasznosítást.
Hasznosítható felszín alatti vízkészletek és vízkivételek területi megoszlása (Simonffy, Z.)
A felszín alatt a szennyeződések lassabban terjednek, az itt raktározott vizek tisztábbak, ezért is meghatározó mértékben (95%) felszín alatti vizekből származik Magyarország ivóvíz ellátása. Az ivóvíz használatra kivett vizet legnagyobb arányban parti szűrésű kutakból van. A parti szűrésű vízkészletet, egy olyan átmeneti víztípust jelent, amelyet a folyómederhez közeli kutakkal, mint felszín alatti vizet hasznosítunk, de eredete zömében felszíni víz, és a felszín alatti rendszerben csak rövid a tartózkodási ideje.
A felszín alatti vizek viszonylagos védettsége ellenére a felszíni eredetű szennyezésekkel szembeni sérülékenység az ivóvíz célú vízkivétel mintegy 2/3-át érinti. Ezek védelme kiemelt fontosságú. A veszélyeztetett vízbázisok csekély száma (< 2 %) jelzi, hogy ez a védelem egyelőre hatékonyan működik. A vízkészletek megfelelő vízminőségi állapotának biztosítása azonban a sérülékenynek számító beszivárgási területek általános védelmét is megköveteli. Ebből a szempontból a jelenlegi helyzet már korántsem olyan kedvező, a sekélyebben elhelyezkedő felszín alatti vizek (talajvizek) közel fele a kívánatosnál (20 %) nagyobb arányban szennyezett, ami korlátozhatja a jövőbeli hasznosítást.
A felszín alatti víz, a felszíni vizekkel ellentétben, „láthatatlan” az ember számára, így egyesek azt feltételezhetik, hogy korlátlan mennyiségben elérhető. Ki kell emelni, hogy a felszín alatti vizek megújulási üteme lassú, sokszor sokkal lassabb, mint amilyen ütemben mi kitermeljük őket. Továbbá a megújuló képessége függ az időjárástól és a befogadó földtani közegtől, ezen belül a talajtól (szerkezetétől és szennyezettségétől), ezért a valóságban az adott területen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre.
A felszín alatti vizek mennyiségi és/vagy minőségi szempontból is sérülhetnek, ha olyan gazdasági döntéseket hoznak, amelyek a fenntartható vízkészlet-gazdálkodást korlátozzák. Ilyen esetben igazzá válik Benjamin Franklin mondása: „Amikor a kút kiszárad, megismerjük a víz igazi értékét”.
Forrás: Vízgazdálkodás, szerk: Szlávik Lajos; Simonffy Zoltán: Vízkészlet-gazdálkodás